Nagy karneváli ünnep ez a darab, de most van még egy konkrét apropója annak, hogy ismét nekifutok a színrevitelének: úgy érzem, áttételesen, komikus fénytörésben beszélhetünk általa a helyünkről Európában, a világban. Természetesen bohózat marad, de lesz egy különös alapfelállás, ami miatt aktuális felhangot kap – sok különböző nemzetiség futkározása a nagy európai bordélyházban, ahol mi is elfoglaljuk a saját, szerény, mégis sorsfordító szerepünket.

Mondják, hogy Feydeau-ból nőtt ki Ionesco abszurdja. Valóban a darabban a figurák, a helyzetek olykor az őrület határán mozognak, és azok az erők, amelyek az embereket mozgatják, metafizikaivá tudnak nőni. Persze a célom az, hogy a nézők rengeteget kacagjanak, ahogy az ősbemutatón tették, ahol két embert kellett kórházba szállítani, mert előadás közben kiakadt az állkapcsuk. Ezt persze nem szeretném, de azt igen, hogy közösen oldódjunk fel a ráismerés gyógyító komikumában.” (Vidnyánszky Attila)