1666 (mert ekkor íródott) – 2012 (mert ekkor játsszuk)
Lully (mert ő volt Molière állandó zeneszerzője) – Quimby (mert ennek az előadásnak ők)
Molière (mert ő írta) – Molnár (mert félelmetes áthallások vannak a Liliomból)
Fekete – fehér (mert jin jang, és mert mindent próbálunk ennyire leegyszerűsíteni – kivéve azt, amit lehetne, sőt kellene)
És a romokon ülve már csak röhögünk… (mert sok tekintetben a végén
vagyunk valaminek – viszont humorérzék nélkül még sokkal nehezebb lenne)
„Írhatnám persze, hogy a Spirit Színház fantasztikus szereposztással
készül Molière remekművére. De ez kiderül a szereposztásból. Hogy Petri
György klasszikussá vált fordítását használjuk, mely egyrészt
fantasztikus és jól mondható, másrészt viszont páros rímes, hatodfeles
jambusban van, ami azért mégsem annyira egyszerű… Pláne a mai színházi
nyelvet ismerve. Írhatnék a díszletről, amely szimbolikusan a „lelkünk
börtönéből” alakul át az „életünk körhintájává”. Ami alapvetően vidám
dolog, mégis remekül egyedül tudunk maradni benne. De ez egy plakáton
vagy szórólapon elég faramuci és tudálékos.
Írhatnék az
elmagányosodásról, a vélt vagy valós sérelmeink okozta rossz
döntésekről, a világgal szembeni megfelelni akarásunkról. Hogy elég
gyakran nem vesszük észre azt a szűk mezsgyét, amikor a
kompromisszumaink megalkuvásba csapnak át. Vagy arról, hogy sok ember
között is lehetünk elképesztően magányosak. Hogy annyira félünk önnön
tükrünktől, meg a belső csendtől, hogy mindenféle „zajokkal” bástyázzunk
körül magunkat. De ezek leírva nagyon komor képet festenek.
Én
viszont egy olyan előadást szeretnék alkotótársaimmal létrehozni,
amelyben ezeket a kérdéseket úgy járjuk körbe, hogy közben merünk
röhögni magunkon. Hogy azért Quimby-zenék, mert nagyon passzolnak
mindehhez, és azért élőben, mert utálom a „konzervet”. Viszont néhány
megjelent híradással ellentétben semmiféle Quimby-musical nem készül. A
szerző, a cím, a szereposztás, a zenék és a fenti pár sor, azt hiszem,
többet mondanak el mindenről, mint ezek az információk.” (Bori Tamás,
rendező)
